India újratöltve

Előszó

A leeresztett sorompó előtt sokan álltak. Autók, roncs, füstöt okádó buszok, amik körül a szakadt, koszos ruhát és fejükön nagy fonott kosarakat hordó árusok lármázva kínálták a különféle csemegéket a buszon és annak tetején utazóknak, akik közben az ablakon keresztül szabadultak feleslegessé vált szemeteiktől. A rengeteg motoros a szél-rózsa minden irányában állt készen a startra, berregő masináikkal. És közöttük volt egy messziről érkezett is, kerékpárján furcsa táskákkal, amikben ideiglenes otthona volt gondosan elrejtve az avatatlan szemek elől. A sínpár mindkét oldalánál, mindkét sáv zsúfoltan várta, hogy miután elszáguldott a nagy dízel mozdony után kötött hosszú szerelvény, elrajtolhasson ki-ki a maga dolgára. Nemsokára emelkedni is kezdett a görbe vasrúd, mert a végére eszkábált nagy betonrönköt szabadjára engedte a tányérsapkás mester. A nagy zúgásban, tülekedésben és utat találni akarásban ez egri fiú jeleskedett a legjobban és elhozta a második indiai futam első rajtját. Az egész jelenet egy mesefilmhez volt hasonló, amikor a figurák nagy csetepatéval hatalmas porfelhőt kavarnak, amiben sok kutya, macska, egér, Rumcájsz, A kisvakond és a törpék is valahol ott pofozzák egymást, de amikor a felhő eloszlik, az marad csak talpon, akire a legkevésbé számítanánk.  Így emlékszik vissza a bringás a történtekre:

• A szűk, de épp elegendő helyeket úgy találtam meg a nagy bringával, mint ahogy eső után a víz talál utat magának a domboldalba telepített szőlőültetvényen heverő föld rögök között. Közben koncentráltan figyeltem, a kátyúkra, a mindenhonnan érkező, zötyögő járművekre, amik pár centire haladtak csak el tőlem, de egyszer sem akadtam beléjük. A 200 méter után beforduló aszfaltcsík éles bal kanyarjában már teljesen egyedül voltam az út mentén semmittevő emberek integetésével, kurjantásaival és mosolygásával. Istenem, ha Palik Laci látta volna… Így kezdődött indiai kalandunk második felvonása.

Ajánlom a suhanc barátaimnak, akikkel együtt lógtam, és akikkel idő közben észrevétlenül kicsit felnőtté váltunk.

“Hová tűnt Daemon Hill?”

India újratöltve

A rettenetes nepáli utakat egy csapásra felváltotta egy sima, széles, jól gördülő autóút, amin csodálkoztunk is, mert azért India sem az a hely, ahol annyira jellemzőek lennének a kátyú mentes pályák. Az olykor 50 fokos, poros, izzadtság szagú levegő is kellemesre váltott és a kietlen száraz tájat mindenhol zöldre, élettel telire cserélte A Nagy Művész. A változást egy rögtönzött megállással ünnepeltük meg, egy buján hívogató legelőszerűségen az útról néhány méterre lefordulva. Amint helyükre kerültek a függőágyak társaságot kaptunk. Kb. 20 fiatal srác érkezett krikettezni, akikhez még ugyan ennyi kis lurkó is csatlakozott.

Egy vasárnap a grundon

Közvetlenségük nem a tolakodó fajta volt, inkább csak kedvesen érdeklődő. Hamarosan a két magyarral kiegészült helyi grund frankó kis csapatot alkotott. Nagyjából egy óra telt el, hogy átléptük a határt, de már egyértelmű volt, hogy ez az India más lesz, mint amit addig láttunk.

Szabadfoglalkozás

Csak felfelé

Dardzsilingbe másnap estére érkeztünk meg 105 km után, amiből 60 felfelé volt ráadásul 27 olyan meredek felfelé, hogy ha nem lett volna elől is táska a bicajon az “hanyatt vágta volna magát…” 2300 métert emelkedtünk, úgyhogy nagyon nem kellett altatni, miután nagy nehezen sikerült egy közepestől kicsit gyengébb szállást találni.

Az eddigi legkeményebb felfelé

A híres kisvasút Dardzsilingben

Darjdzsiling Magyar vonatkozása, az itt elhunyt és eltemetett Kőrösi Csoma Sándor, akinek természetesen ellátogattunk a sírjához. Ha temetőt kéne választanom, biztos ezt választanám, olyan kellemes helyen van és ráadásul nagyon szépen rendezett és gondozott. Innen jól rálátni a sötétzöld bársony zakót öltő hegyekre, amiben bújva csillannak meg a drágakő gombokként, lépcsőzetesen széthintett házak. Oltalmazón, félkörívben ölelik körül a völgy fölött békésen megpihenő nyughelyet, ami inkább hasonlít egy japán feng shui kerthez a lilás-rózsaszín virágjait épp bontogató fás-bokrokkal, a néhány sírral és a köztük barátságosan kanyargó járdával, mint sem egy szomorú szürke temetőhöz.

A temető

Kőrösi világhírű tibetológus volt, aki sokak szerint bódiszatva szintre emelte spirituális lényét, míg mások nagy magyar keresztény utazónak tekintik, aki bár haza vágyott, végül a halál mégis távol az otthonától érte. Tény, hogy neki köszönhető az első szanszkrit-angol szótár, amivel a keleti filozófia nyugatra való elterjedéséhez nagyban hozzájárult. Személy szerint a legelképzelhetőbbnek azt tartom, hogy mivel folyton úton volt és az ősi bölcsesség húsos fazeka körül ólálkodott, elég mélyre áshatta magát e távoli kultúra és vallás világában ahhoz, hogy nagy eséllyel rátaláljon lelkének alkimista műhelyében az örök élet elixírjének receptjére. És ha ez így van, akkor bár sírja és emléktáblája itt díszeleg, ő most is a legmagasabb szinteken szolgálja tovább az Istent, minden élőlény javára, ahogyan az mind-nyájunknak feladata.

Körösi Csoma Sándor sírja

Dardzsilingben 4 napos pihenővel készültünk fel Szikkimre, India legtisztább államára és vele együtt egy újabb himalájai túrára. Kiváltottuk az ingyenes engedélyeket és nekiláttunk a sok ezres szintkülönbségekre feltekerni és levágtatni. Adival már az első napon ismét különváltunk, de tudtam hamarosan akaratlanul is találkozni fogunk, hisz egy úton haladunk. Én Dardzsilingből egyből Gangtokba tekertem, és ezzel megkezdtem a két hétre engedélyezett szikkimi kalandot. Két nap múlva épp a tibetológiai múzeumba baktatva pillantottam meg Mókit a meredek kaptatón, bringája mellett pihenni. Jóleső beszélgetésünk után elküldtem a templomhoz, ahol vendégeskedtem, hogy kéredzkedje ő is be, majd folytattam a kellemes sétát a múzeum felé. Csak sötétedésre értem vissza miután szépen megnéztem a tibeti mindenfélét, ahová fényképezőt nem vihettem be, csak kintről lőttem egy képet az épületről.

Tibetologiai múzeum Gangtokban

Bár az atya nem volt túl szívélyes a szálláson, Adi is kapott egy helyet az enyém mellett. A zoológiai parkot így együtt néztük meg másnap, de a templomtól való távozásunkat még megelőzte a morgós tiszteletes jobb kedvre derítése, hisz senkinek sem áll jól a durva ellenszenv, miközben Jézussal példálózik. A néhol felhőtakarót magára húzó parkhoz még tekernünk kellett felfelé jó sokat, de a vörös pandával, a kék muflonnal és a fehér farkassal mindenképp barátságot szerettünk volna kötni. Ez nagyjából sikerült is, de csak a farkas engedélyezte, hogy a fényképét is közzé tegyük, a többiek nagyon szégyenlősek voltak. Mellesleg igen jó móka volt egy nagy természetes állatkertben bicókkal állatokat keresgélni.

Ilyen egy rendes állatkert

A fehér farkas délutani pihenőjén

B-terv

Utunk tovább észak felé vezetett, buja tájakon át, ami rendesen el volt látva kisebb nagyobb vízesésekkel, még üdébbé téve ezzel az összképet. Manganba aztán egy nővérek által üzemeltetett iskolánál kerítettünk szobát magunknak két éjszakára. A kedvesség szó mellé az értelmező kéziszótárba nyugodtan lehetne az ő fényképüket tenni szemléltetésül, hogy mindenki megérthesse, mit is jelent igazán jól bánni az emberekkel.

A nővérekkel

De nehéz az iskola táska

Sajnálatosan tovább északra nem mehettünk, mert földcsuszamlás okozott úttorlaszt és szinte megállás nélkül esett az eső. Pedig alig 60 km-re innen a földi mennyország ajtaján léphettünk volna be 4000 méteren, ahol fergeteges szín kavalkáddal borult épp virágba a táj, a mély-kék tavak körül, míg a messzeségben havas hegyek zárták szorosabbra a látóhatárt. Elő húztuk hát a spontán B tervet és 90 fokot fordítottunk a kormányokon, mert volt azért itt még más látnivaló is.

A háttérben a világ 3. legmagasabb hegycsúcsa, a Kancsendzönga (8586m) zárja szorosabbra a látóhatárt.

Ezzel a kormányfordulattal hagytam magam mögött ismét Adorjánt, mert ő himalájai böjtbe kezdett és kaja nélkül itt bringázni szinte egyet jelent a szobabiciklizéssel. Nyugat-Szikkim várt rám és én nem szeretek senkit megvárakoztatni. Napközben mindig nagyon jó idő volt, sokszor bárányfelhők közé emelkedtem, ám délután 5 körül rendszerint megérkezett az eső. Így tervezve szeltem az utakat és mikor már láttam, hogy morcosodik az ég alja, fedelet kerestem hát, ahol meghúzhattam magam.

Egyszer egy aranyos család házához közel ért az Isten haragja, nagy pufogva borult be és jött is az eső, ami úgy rohant le a meredek úton, mintha ostorral kergetnék. Mire elállt én már rég meg is vacsoráztam a házigazda finom főztjéből, amihez a hozzávalókat kivétel nélkül organikus kertjéből gyűjtötte be.

Ez itt a kert

Aztán következhetett a 11 et mutatás trükkje, amibe kislányát nevezte be. Ő azonban mindennél vagányabb nyulat húzott elő a zsebéből, amivel el kellett ismernem fölényes győzelmét.

Kettő. egy, és…

…tádááám

Búcsúzásunkat követve felfelé kanyargott tovább az út a Buddha parkhoz, aminek szépségétől csak méretei voltak nagyobbak. A templom belső falára Buddha életéből vett jelenetek kerültek, egyedi stílusban megfestve.

Buddhát semmi sem zökkenti ki az egyensúlyból

Az épület tetején pedig maga a meditáció hatalmas mestere ült, rezzenéstelen pozícióban, ahogy azt kell. 4 órán át élvezhettem a környezet nyugalmát mire megérkezett az eső, így ideje volt tovább állni.

Buddha szobor a templom tetején

Nyugat-Szikkim következő, számomra fontos állomása Kaluk volt. Már az oda vezető út mindent megtett, hogy elbűvöljön és a ragyogó napsütés elvonta a figyelmem a nehéz terepről. Simán gurult Mighty Voyager mérhetetlen hálával utasának szívében.

Ahol a madár se jár

Köszi

Újra megszokottá vált a nagy terhelés, amit a sok szintkülönbség okozott. A kacskaringós út mentén rendszeresen találkoztam különféle írásokkal, amik pozitív szemléletre ösztönözhetik az embert. Gondolatban köszönettel adóztam hát mindazoknak, akik nem kis erőfeszítés árán ide görbítették a sok falu számára az egymás közötti kapcsolatot, nekem a kalandot és egzotikus élményt jelentő aszfaltcsíkot.

“Gondoltál valaha arra, hogy kik néztek szembe a halállal miközben ezek az utak készültek?”

Vajon kik építhették ezeket az utakat?

A hit gyülekezete

Kalukba késő délután érkeztem és amint megláttam a templom előtt lévő kis kertet, csakis a sátrazás jöhetett szóba, bármennyire invitáltak otthonukba vendégül a helyiek. Sőt, egy éjszakából kettő lett, mert a templomi zenekar fiatal tagjai ott marasztaltak a másnap esedékes ünnepségre. Előtte még egy mini kirándulást is összehoztunk, így jobban megismerhettem a helyi szokásokat, amik állítólag mit sem változtak az elmúlt évtizedek alatt. Mindent organikusan állítanak elő, csakis azt használják föl, ami a közvetlen környezetükben található. A bambuszból és kőből épült házak körül vegyszer mentes kertekben díszelegnek a zöldségek, itt-ott mangó és eperfával ékesítve. És ha még ez nem lenne elég, vadon nőnek a szebbnél szebb virágok.

“Kicsiny falum ott születtem én, nincs ott gyertya nincs ott lámpafény”

Vadvirág és bambusz fal

Erre a térségre a kereszténység jellemző leginkább, sokan a hinduizmusból váltottak át a Jézusi tanokra. Kérdésemre, hogy miért, azt a választ kaptam „mert csakis Jézus ígér megváltást”. Na, ha megváltást nem is, de meglehetősen komoly show-t hozott az esti ünnepség, amikor a 3 tagból álló evangélikus stand up legénység belekezdett a templomi műsorba. Kb. 150 ember gyűlt össze Isten házában, aminek a kertjében ott feszült a sátram, mint biztos menekülési pont, ha nagyon nagy csoda készülne bekövetkezni.

Templomkerti sátor tábor

Kezdésnek sorban bemutatták a messzi földről meghívott pásztorokat, akikkel egytől egyig történt valami az életben, aminek köszönhetően Isten különös szónoki képességgel ruházta fel őket. Egy szép, fehér, festett kendőt is akasztottak a nyakukba, ami a tisztelet jelét volt hivatott jelképezni. Nagy meglepetésemre engem is előre hívtak az utolsó sorból és, mint nagy tiszteletben járó vendégnek nekem is a nyakamba került a limitált kiadású selyemsál az egybegyűltek zúgó taps koncertjével kísérve. Bevallom nagyon jól esett ez a váratlan gesztus új barátaimtól, mert ténylegesen érezhető volt felém áradó szeretetük és tiszteletük, nem csak egy falusi protokoll pillanatnak estem áldozatául. Majd miután vissza sétáltam a helyemre kezdődhetett a program. Egy európai keresztény misétől merőben más élményben volt részem az elkövetkezendő 4 órában. A zenekar profin játszott a minőségi hangszereken, amik hangosítása sok koncertet megszégyenítően volt vezérelve. A helyi tiszteletes minden flancot mellőzve, farmerben és fehér ingben mondott áldást több ízben, közben párszor egy bőrtokból előhúzott hatalmas csavart tulok kürtbe fújt, ami csak úgy zengett az egyszerű, de barátságos templomban. Volt egy felkonferáló ember is, akinek a halleluja minden mondatában szerepelt, olykor nem is egyszer. Ő jelentette be a harmadik beszédet is, akinek gazdája jó ideje szorgosan jegyzetelte a Bibliát közvetlenül mellettem. Már ez idő alatt is váltottunk pár szót és rögtön lejött, hogy nagyon karizmatikus személyiséggel áldotta meg a teremtő. Mondta is, hogy majd meglátom, amikor ő fog beszélni, lankadatlan lesz a figyelem.

Hát igaza volt. Elmesélte, hogyan vált alkoholista, drogos kamionsofőrből fergeteges bibliai szónokká, míg régen papokat ütlegelt, hacsak kinyitották a szájukat. Maga a történet elég klasszikusnak volt mondható, de az előadásmód kétség kívül úgy söpört végig a megrendült nyájon, mint Fukusimán a tsunami. A hosszas előjátékot pedig olyan végkifejlet követte, amire egyáltalán nem számítottam. Mindenkit maga köré hívott és a reszkető embereket észveszejtő homlokra fújásokkal terítette le egyesével a földre. Ha nem a saját szememmel látom és szívemmel érzem, mi zajlik, biztosan kinevetem a kamu műsort, amiben már kerestem volna a rejtett kamerát. Azonban a szürreális helyzet meglehetősen ismeretlenül hatott rám és kellett egy kis idő amíg, bár testemmel padlót nem, de ésszel valahogy felfogtam, mi történik. Kb. 50 ember nyekeregve-sírva-röhögve feküdt eszméletlenül szerte szét, míg a nagydarab ember közöttük lépkedett és maga fölé tartott véres kardként hintette a szentlélektől érkező szavakat, plusz fújkálta az állva maradt homlokokat. Mikor, már csak pár lépésre volt tőlem bevallom a sátram jutott eszembe, de ne legyen a nevem Szabó Ádám, ha nem várom ki a végét a közelgő eseménynek lesz, ami lesz. Közben apokaliptikussá váló káosz zene harsogott, és amikor a mellettem lévő ember is a földre hullott, már nem volt visszaút. Ott állt előttem a nálam kétszer megtermettebb “messiás” kamionsofőr és mélyen egymás szemébe néztünk. Valamiért én kimaradtam a varázsfújásból, helyette inkább hosszasan megöleltük egymást. Igazából jól eső energikus férfi ölelés volt, semmi több, ami közben azt éreztem energiáim pajzsába Góliát kardja beletörne, ezért nem is húzta elő szegecses tokjából.

Sajnos a templomban nem volt velem a fényképezőm ezért csak kint tudtam kattintani egy remek szelfit, az este főszereplőjével, akivel később kellemesen elbeszélgettünk, sőt másnap reggelizni is meghívott.

Ő az

Amikor az után érdeklődtem, hogy miért vesztik eszméletüket az emberek a „kezelésétől”, egy példával szemléltette a dolgot.

• Képzelj el egy luftballont, amibe túl sok levegőt fújnak. Az emberekkel is ez történik, csak az ő „anyagukban” ekkora túlnyomás még nem tud kárt tenni. A test ellenállóbb és nem veti szét a beléjük áradó energia, viszont szellemükkel nem tudják feldolgozni és értelmezni a bekövetkező változást, ezért ájulnak el.

Valami ilyesmit sejtettem a háttérben, hiszen van, hogy olykor én is olyan hatalmas feszítő energiát érzek magamban, ami öröm-könnyeket présel ki belőlem. Ez mindig akkor következik be, amikor szellemi, lelki és testi síkon egyszerre vagyok tudatában a korlátlan boldogságnak, ami alap lényünkhöz tartozik. A létezés öröme eltelít ilyenkor és azt érzem, hogy törékeny anyagi testünk csak parány porcelán-edény, amit az isteni energia-forrás, ha teljes valóját mutatná meg ténylegesen szétvetne. Ez az egyik kedvenc tapasztalásom, ami bizonyítékul szolgál számomra, a feljebb való tudatosság létezésére és arra, hogy mennyivel hatalmasabb mitőlünk, emberektől.

Illusztráció

Találkozás a lámával

Namchiba ilyen élményekkel érkeztem, ahol egy tibeti buddhista kolostorban már várt rám Adorján. Mivel három nap múlva letelt a két hét és vele az engedélyünk is lejárt, ez volt az utolsó, de minden bizonnyal legértékesebb állomásunk Szikkimben. Móki már két napja itt volt, amíg én extra kilométereket és emlékeket gyűjtöttem világkörüli utamon. Nagyon vártam, hogy megérkezzek és találkozzak a lámával, mert ha vallásról van szó a buddhizmus áll legközelebb hozzám, azon belül is koncentráltsága miatt a tibeti. Ám számos más irányzata közül talán a zen a legkoncentráltabb, amit egy székely ember mentalitásához tudnék hasonlítani, akit ha megkérdezünk, meg tudja-e mondani merre van a bolt, csak annyit válaszol; – meg. Mivel én sem Székely, sem zen buddhista nem vagyok, ezért, ha nem is végletekig menően, de egy kicsivel többet foglalkoznék most a kapcsolódó témával.

Buddhista oltár

Hesse Sziddhártája számomra a legkedvesebb történetek egyike és a Szöngyal Rinpocse által írt életről és halálról szóló könyv azok közé a könyvek közé tartozik, amit vaskos terjedelme miatt is a legtöbbet forgattam a kezemben. Ez a Tibeti Halottas könyv könnyebben emészthető verziója, ami meditációs gyakorlatok mellett szép történetekkel és logikusan levezetett elmélettel is segítségül szolgálhat mindenkinek, aki az élet és halál, valamint e két állapot közti több síkú létről akar mélyebb tudást szerezni.

Papírra vetett páli mantra

Sokan a buddhizmusról azt tartják, hogy nem is vallás, hanem egy szemlélet és ilyen formán a vallás általi szórács közé szorított dogmatikus tanok helyett ezt a kultúrát felszabadultabban áll módunkban gyakorolni. Tény, hogy a buddhizmusban “nincs” Isten, hisz Buddha, azaz Gautama Sziddhárta egy hús-vér indiai férfi volt, aki felismerte, hogy minden ember azonos problémákkal küzd élete során. Ezért aztán ezt a kérdést jobban vizsgálni kezdte és hamarosan eredményre is jutott a híres fügefa alatt. Valójában nem arról van szó, hogy tagadják Isten létezését, csak más, keresztény szemmel nézve „nehezebben” elképzelhető módon értelmezik. Jobban mondva nem is értelmezik, hanem ésszel való felfogás és magyarázatok helyett az “eggyé” válásra törekednek vele. Ez a penge annyira éles, hogy mindent elvág, ami hozzá ér, ezért legjobb, ha „a semmivel” közelítünk felé, de erről egy pár sorral később. A meditációs gyakorlatok által tudatunkat olyan állapotig tudjuk elmélyíteni, hogy a „nem létező” Isten kommunikációs közelségbe kerül, vagyis szellemünk befogadóvá válik a magasabb tudatszintű információra. Folytonosan gondolatoktól cikázó elménk csendesebb vizekre hajózásával egy üres teret képezhetünk szellemünkben és rég elvesztett harmadik szemünk sokkal pontosabb „látó” képességét hívhatjuk újra életre. Imádkozás és meditáció között talán annyi a különbség, hogy az ima mögött hit van, míg a meditáció által tudás szerezhető. Külön-külön is jó e kettő, de kombinálva verhetetlen páros.

Om mani padme hum, aki a menyekben vagy…

Az is a buddhizmus mellett szól, hogy a történelemben a különböző vallási csoportok által és egymás ellen elkövetett erőszakos cselekményekben e csoport nem vette ki részét, így neki adhatjuk a szellemi tanok béke Nobel díját. Habár 2003 ban volt egy kivétel, amikor egy bizonyos Virathu és 969 re keresztelt mozgalma fellázadt Myanmarban, vagyis az akkori Burmában a muszlimok ellen, de ez a zavargás csak tiszavirág életűnek bizonyult.

Rebellis szerzetesek

Mindezek mellett a buddhizmus, mint bármelyik egyéb csoportosulás, sem lehet teljesen pontos, mivel mindig minden egyénre van szabva és egy szinten túl a csokorba szedett tanítások csak hátráltatnak a további szellemi fejlődéstől. Ismétlem, egy szinten túl…

Ugyanis a forrás az, amire szükségünk van, de ami a forráshoz vezet az még nem azonos magával a forrással. Még ha ténylegesen tőle is ered, – egy adott személy, könyv, stb. formájában – közvetve jut el hozzánk, így akaratlanul is csorbul a tartalom és az értelem. A Biblia, mint a világ legismertebb könyve, a  maga „furfangos” nyelvezetével és példabeszédeivel talán a legpontosabb eszköze lehet a spirituális tanoknak és okkult tudománynak, amelyben Jézus szerepe nem más, mint az Isten nyelvének emberire fordítása, az örök és változatlan törvény hirdetése. Természetesen megtanulni ezt a nyelvet bármeddig eltarthat, akár több életet is rá lehet áldozni a sorok között meghúzódó tudás megértésére. De ha eljutunk idáig, megköszönve a fordító addigi munkáját magunk folytathatjuk tovább a “munkát” a “megbízóval”.

Vagy itt van például a kollektív tudatosság csatornája, ami egymás segítését szolgálja. Ez a hálózat szintén egy „eszköz” a pontosabb célba találáshoz. Létezésére az a bizonyíték, hogy minden fontos evolúciós lépés szinte ugyanabban az időben ment és megy végbe a föld két vagy több, egymástól távoli pontján. Az ősünk azonos időben egyenesedett fel és kezdett el két lábon járni minden kontinensen, ahol annak idején kialakult ez élet. Vagy, ha például Amerikában egy forradalmi új gondolat megszületik valaki agyában, az épp úgy megjelenik mondjuk Indiában, Oroszországban, vagy akár Magyarországon függetlenül, hogy van e köztük fizikai kapcsolat, vagy nincs. Az persze már más kérdés, hogy gazdasági okokból, vagy az egó elismerésre vágyó tulajdonsága miatt, ezen új “találmány” hol kerül bejegyzésre a történelemben. A kommunikáció csúcsa ez, melyen keresztül láthatatlanul, szavak és számok nélkül áll rendelkezésünkre az információ. Bármi, amit gondolunk feltöltődik a végtelen méretű memóriába és onnantól elérhetővé válik más számára is, akár tudatosan, vagy szimplán természetesen. Ám a rendszergazda megint maga az Isten, így újra ott vagyunk, hogy ez is csak egy eszköz a teljes igazság megismerésére, nem pedig maga az igazság. A nap sugara sem maga a nap, csak közvetíti hozzánk a meleget és a fényt. Bár a legközelebbi kapcsolatban van vele.

Az eredeti forráshoz így ezeken túl, saját magunkon keresztül juthatunk el, minden egyéb határolt. Viszont amíg idáig is eljutunk, nagyon fontos jól megválasztani az útmutatónkat, ami segítségével egy idő után megválhatunk magától az addigi úttól és új ösvényen folytathatjuk a tapasztalást. Mert egy idő után mindentől meg kell válnunk, ez a lét, vagyis a természet rendje.

A természet rendje

Megválás az úttól

A lét egy láthatatlan, megfoghatatlan üres állapot, amire nem vonatkoznak a fizikai és más síkú törvényszerűségek (kivéve a saját maga Isteni törvénye), olyan mintha nem is lenne, mint maga a semmi. Ezért nem sikerült még soha semmilyen tudományos, vagy egyéb kísérletnek bebizonyítania Isten létezését, vagy nem létezését. Az élet nagy lakattal lezárt misztikuma, aminek felnyitásához a kulcsra csakis egyénileg lelhetünk rá, egyetemes megoldása nincsen.

Misztikum

Mégis ez húzódik meg mindennek a hátterében és, mint ahogyan a szél is, láthatatlan erőként irányít minden élőt és nem élőt. Ő az, aki a parány magból faóriásokat nevel, segítségül hívva a munkához a Napot, a Holdat, a földet, a vizet és a szelet, amik szintén ennek a semminek a teremtményei. Ő az, aki télről tavaszra váltva virágba borítja a mezőket és a kerteket, vagy akinek a parancsára ver szívünk, ami e parancs elhallgatásakor engedelmesen adja meg magát. És Ő az, aki univerzális szerszámával képes bármilyen hibát kijavítani bennünk, ha felismerjük tévedésünket és elég bátrak vagyunk belátni azt. Hiszen minden rossz egy elrontott jó, amit helyre lehet hozni és jóvá lehet tenni. Ez a semmi és a minden egyenlősége, mert ahogyan fent, úgy lent is.

Amint fent, úgy lent

Ha eltörik a lábunk a gyógyulás különböző stádiumaiban más és más eszközöket használunk a mihamarabbi felépülés érdekében ugyebár. Az első napokban az ágy jelenti a világunkat, majd jöhet a szoba pár lépéssel gipszben, mankóval és emberi segítséggel, aztán nemsokára már magunk is eljutunk a fürdőszobáig, de a zuhanyzás még kényelmetlen a nagy bunkóval a lábunkon. Legvégső állomás, amikor utolsó foglalkozás után a gyógytornásztól is eljöttünk és bérelt mankónkat visszavittük az sztk-ba. Majd mikor már mindent elhagytunk, újra magunktól futkározunk, amíg megint baleset nem ér. Az összeforrt csont azonban ugyanott sosem fog még egyszer eltörni…

Épp úgy a megszerzett tudást többször nem kell megtanulnunk az már a miénk, ami által új tudás válik elérhető közelségbe. Az isteni léthez vezető tananyag létrájának végtelen foka van, hisz maga az Isten is fejlődik. Ha nem így lenne, önmagát cáfolná meg, saját természetének dugába dőlne. Folyton folyvást alkot, létrehoz és pusztít, születést és halált kormányoz, mert egyik a másik nélkül nem létezhet. Az, aki csak a mérleg egyik serpenyőjébe helyezi a dolgait, sosem talál egyensúlyra, maximum elméjét a tudatlanság fátylával becsapva elhiteti önmagával, hogy a levegő fajsúlya azonos a sáréval.

???

Nyelvi akadályok miatt ilyen mélyre beszélgetéseink alatt nem jutottunk a lámával, de a szavakon túl meghúzódó értelem nem hagyott cserben egyikünket sem és szépen megértettük egymást így is. A környezet az épületek a sok szerzetessel pedig kellő hangulatot biztosított a szavak nélküli kapcsolathoz.

A szavak nélküli kapcsolat

Tibetben az a hagyomány, hogy a halál után a szerzetesek holttestüket felajánlják és temetés, vagy égetés helyett húsukból a keselyűk csapnak fenséges lakomát. Gyurmey láma jó humorérzékkel mesélte elképzelését, miszerint utolsó éveiben testét 400 kilósra szeretné hizlalni ezzel is kifejezve minden élőlény felé árasztott szeretetét, hogy még halála után is profitálhasson valaki belőle. És még mielőtt végleg kilehelné a lelkét, utolsó erejét összeszedve mászna fel a kocsira, amivel elviszik a saját halotti torjára, hogy az embereknek ne kelljen fáradozniuk a nagy testtömeg cipelésével. Hát így.

Keselyűk és vacsorájuk

Én annyit fűztem a félig komoly történetéhez, hogy a sok kaját, amire szüksége lesz a feladathoz, inkább ossza meg majd mással, mert az ember mégis csak előre valóbb a keselyűknél. Erre ő rám nézett és komoly kissé töprengő arckifejezéssel csak ennyit mondott;

-hm, milyen jó, hogy meglátogattatok, hisz beszélgetéseink alatt mindannyian többek lettünk valamivel. Már másképp gondolok utolsó napjaim feladatára.

Majd sugárzó tekintettel válla fölött elmosolyodott, mielőtt kis ajtaján át a szobájába fordult.

Gyurmey láma

Sajnos a legtöbb kolostorban élő gyerek nem önszántából kerül ide, így a szuperszónikus lehetőséget fejlődéséhez nem használják ki hiánytalanul, hétköznapi foglalkozásnak tekintik csak a tanulást. De ez így van mindenhol. A templomokban a ministránsok attól, mert betéve tudják az evangéliumokat, még nem biztos, hogy ismerik önmagukat és az Istent. Vallási hovatartozásunkat nagyban meghatározza a földrajzi helyzetünk, a család ahová születünk és a társadalmi nyomás. Amit az eddigi út alatt mindenképp felismertem, hogy sok ember számára a vallás pusztán menekülés, vagy szórakozás épp úgy, mint másoknak a sportolás, zenélés, vagy kocsmába járás. A különbség csak annyi, hogy arra jobb szemmel néznek, aki kocsma helyett templomba jár, mégis simán előfordulhat, hogy igazabb, hitelesebb szemlélettel találkozhatunk egy pultot támasztónál, mint egy oltárra borulónál. De itt is kerülendő az általánosítás! Aztán némelyeknél egyfajta belső félelem is felüti a fejét, mert mi van, ha nem megyek el misére, az Isten biztosan fenékbe billent majd, vagy a szomszéd lustának, rossz embernek fog tartani.

Isteni szigor

A fő pillér a szocializálódásban keresendő és épp ezért lényegét is veszti az ilyen alapokon nyugvó vallásos Isten keresés. Ez csak felszínen kapirgálás, hisz félelemből tenni bármit is nem, hogy közelebb visz a célhoz, hanem inkább eltávolít tőle. Isten mindenhol jelen van, a templomokban és kolostorokban épp úgy, mint egy zsúfolt budapesti utcán, este 6 óra után 3 perccel. Nem az a kérdés Ő hol van, hanem, hogy mi mit teszünk meg az általa küldött információ befogadásáért és helyes értelmezéséért.

Telepara, azaz a félelemből nem lesz világosság

Lényeg a lényeg, kedves emlékeket őrzök Namchi tibeti kolostorából, mert mint minden, ez a tapasztalás is véget kellett érjen egyszer.

A lámával

Április 30. án csekkoltunk ki Szikkimből és még aznap megérkeztünk Kalimpongba, amire út közben hívták fel figyelmünket. Magát a várost annyira nem találtam különlegesnek, ellenben belecsöppentünk egy 7 napos hindu ünnepség utolsó napjába, ami fergetegesre sikerült. Otthon utcabálnak titulálnám, vagy sátras lakodalomnak a remek eseményt, aminek sikerült ismét belopnia magát a szívünkbe. A nagy rózsaszín sátor alatt folyamatosan mantra és zene szólt, amire az emberek hol imádkoztak, hol pedig táncoltak.

Hare Krishna, Hare Krishna

Krishna Krishna, Hare Hare

A beton placcon közben gyerekek „rosszalkodtak”, önkéntesek élelmiszer csomagokat állítottak össze rászorulóknak, vidám kukták főzték nagy üstökben a praszadamot és középen a tűz körül füstölőkkel, virágokkal és gyümölcsökkel áldoztak az emberek Krishnának, a guruk által vezényelt szertartás, könyvből felolvasott szavaira.

Hare Rama, Hare Rama,

Rama Rama, Hare Hare

Mindent belengett a kellemes illat és a jó hangulat, felüdülés volt ilyen környezetben hosszasan elidőzni. Egyetlen külföldiként egyből kilógtunk a helyiek sorából, de inkább előnyünkre, mint hátrányunkra. Különleges bánásmódban volt részünk, a vendégeknek járó pozitív megkülönböztetés megható pillanatokat okozott számunkra. A guruk személyesen jöttek oda hozzánk tiszteletüket tudni és a hétköznapi emberek is páratlan kedvességről tettek tanúbizonyságot. Távozásunk előtt még jól tele tömték a hasunkat mennyei mannával, majd utunkra engedtek.

A hídon át

A Himaláját, aminek más-más részeihez 3-szor tértünk vissza utunk alatt, a Coronation hídon való átkelésünk helyezte végleg a múlt porosodó polcára.

Coronation bridge

Újra sík utakon gurultak a bringák, ezért a napi megtett távolság is alaposan megnőtt. Az úton ért, sebességtől való örömünkben a találkozás az észt Markkal, aki 2 éve kerekedett fel és összesen 7 évig tervez gyalogolni a világ körül. Klasszikus zeneszerző barátunkban egy remek embert ismerhettünk meg és nem maradhatott el az ilyenkor kötelező közös fotózás sem.

Biciklivel és gyalog a föld körül

Biciklivel utazni olyan zseniális dolog, amit szerintem semmi más nem tesz lehetővé. Széles spektrumban látni az embereket, miként fűzi fel életüket az idő láthatatlan láncára, semmihez sem hasonlítható. Megpróbálhatom leírni, de csak e test magáról vetett árnyékát fogom tudni vissza adni.

Tudni, hogy eljuthatunk bárhová, saját képzeletünk függvényében és közben a világ számára megszűnni létezni, a fizikai létben szerezhető legnagyobb szabadság. Végig részesei vagyunk a változásnak, amit intim közelségből látunk, tájak, emberek, nyelvek váltakoznak és velük a szokások is. Észrevenni, ami természetes, mégis rácsodálkozni és örvendeni neki. Nincstelen, csóré gyerekek kacagását a bokrok közül kilesni, amint számukra a világot jelentő falu kútjánál locsolják egymást egy lyukas vödörrel.

“Jaj, úgy élvezem én a strandot…”

Vagy halkan letámasztani a bicajt és nesztelenül odalopózni egy út szélén alvó árushoz, majd lefotózni és később megtudni, hogy még sosem készült róla fénykép.

Ma nincs túl nagy forgalom

Látni a melóst és tudni mit jelent az, amit csinál. Tudni, hogy napi 800 forintnyi rupiáért töri egy kopott kalapáccsal a követ, aminek halma a munka-terület.

Kőtörő nő

Asztalos műhely

SRD/LKA Megérkezett a hal szállítmány

Vagy csak megcsodálni miként él és munkálkodik szimbiózisban az ember és a természet. Felfedezni a színek és formák végtelen megnyilvánulását. Ez az, amiért szeretjük, amit csinálunk, ami segít átlendülni olykor a nehézségeken.

Színek, formák

Az élőhidak

Guwahatiba azért kellett eltekernünk, mert rajta keresztül lehet eljutni a listánkon szereplő és a világon egyedülálló élő gyökérhidakig, mélyen Cherrapunji dzsungelében. Persze előtte még itt Guwahatiban is tettem egy sétát fel a Kamakhya templomhoz.

A Kamakhya templom

Ez után kis extra fürkészéssel találtam rá egy másik, titkos templomra, ahonnan alkalmam nyílt átélni az ezer köntösbe öltöző varázslatot, miként a hegyoldalba megbújó szenthely karzatáról ráláttam a hatalmas Brahmaputra folyóra és a benne megmártózó nap tükörképére, amint szépen lassan átadta helyét az éjszaka sötétjének.

A titkos templom

Naplemente Brahmaputrával

Innen Cherrapunjiba könnyített felszereléssel mentünk és pedálozás közben varázslatos tájakon legeltettük a szemünket. Ha pedig kedvünk úgy hozta, vízesésekben vettünk frissítő zuhanyt. Meghalaya tartomány, ahová Cherrapunji is tartozik, simán dobogós helyen szerepel nálam, ha az Indiában található természeti adottságok között rendezünk szépségversenyt.

“Jaj úgy élvezem én a strandot 2…”

Évekkel ezelőtt hallottam valami furcsa indiai hidakról és úgy nézegettem róluk a képeket az interneten, mint a gyufa árus kislány az édességgel teli kirakatot. Olyan távolinak és hihetetlennek tűnt a monitoron keresztül a látvány, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy egyszer, majd én is átsétálhatok rajtuk a zúgó folyó felett. Ami igaz az igaz, sokat tettünk érte, hogy itt lehessünk, olykor keményen megdolgoztatott az út, amin keresztül idáig jutottunk. Hegyekre kellett felmászni és dzsungelek mélyére lépdelni ezernyi lépcsőn át, de amikor ott állsz szemtől szemben a természetes, mégis káprázatos valósággal az olyan, mintha az egész világot a tenyereden tartanád.

A leghosszabb élő híd

Háznyi kövekből kirakott terepasztal figuráiként lehet játszóterünk, amit egy gigantikus óriás rendezett be az évmilliók alatt és ezek a hidak úgy illeszkednek ebbe a közegbe, mintha ők is kezdetektől fogva itt lennének. Bármennyi időt el lehetne tölteni közöttük, néma bennszülöttként adnak útmutatást e fák, melyeknek karjai szerelmesen fonódnak egymásba, kecses bölcsőt formálva.

Fonoda

A double decker

Tovább!?

Kalkuttába kicsit csalva, vonattal jutottunk el, mert ez a város jelentette az utolsó esélyünket myanmari engedélyeink beszerzéséhez. A legolcsóbb jegy áráért (1km=1ft), kevés kényelmet, de alighanem a legszínesebb élményt kaptuk, hiszen helyfoglalás nélkül mindenen osztoztunk a velünk egy vagonban utazókkal a 18 órás út alatt.

Ülünk a vonaton

Megérkezésünket követően, egész napos keresgélés után, a híres Szent James templom mellett kaptunk egy szobát, amitől pár száz méterre Teréz anya élte másokért az életét. Az irgalmas szamaritánus nagy hatást gyakorolt rám, sírjánál tett látogatásunk alkalmával. Munkássága felbecsülhetetlen, hisz maga volt az önzetlen segíteni akarás, melynek sikere e név ismertté válásában tükröződik vissza. A Szentlélekkel átitatott szelleme az idő múlását nem ismerve hívja ma is az embereket a legnemesebb feladatra, a szeretet tanulására és tanítására.

Tesó, dolgozz egy jobb holnapért

Az elmúlt másfél hónapban minden ajtót kinyitottunk a következő országhoz szükséges dokumentumokért,  de a sikertelenség miatt végül az ablakon kellett bemásznunk. Majd amikor már azt hittük bent vagyunk újabb csavart hajtott az élet, kissé már amúgy is lelassult gépezetünkbe. Egy nappal a vízumok bepecsételése után kaptuk a hírt, hogy bomba robbanás miatt lezárták az egyetlen határátkelőt, amin keresztül Myanmarba lehet jutni. Így megint kérdésessé vált a folytatás és újabb “tétlen” napok következtek. Majd a sok kutatásnak eredményeképpen megtudtuk, hogy május 25-étől újra szabad lesz az átkelés, ezért elindultunk Kalkuttából a határ felé. Jópár nap kellett, hogy Nágaföldön át, reményeink szerint utólsó indiai államunkba, Manipurba érjünk. Közben persze sok újabb színes emléknek való pillanatot szákoltunk be a halászbárkánkba és bámulatos terepen hajtottuk a bicajokat.

Egy manipuri iskolában

Eső után, de nem elázva

Aztán mikor megérkeztünk a határhoz, hiába volt 1 méterre tőlünk Myanmar, mégsem engedtek át a határőrök. A három héttel ezelőtti merényletnek köszönhetően ugyanis a myanmari kormány visszavonta az összes engedélyt, így szárnyalásunkat rövid ívelés után újra kényszerleszállással kellet megszakítsuk. Két megoldás között választhatunk, vagy visszamegyünk az 1600 km-re lévő Kalkuttába és onnan átrepülünk Bangkokba, vagy várunk és tovább veszteglünk a határ menti poros, koszos Morehban. Gondolom nem kell különösebben megmagyaráznom melyik mellett döntöttünk, hiszen bringás túrán vagyunk és mindent megteszünk azért, hogy ameddig csak lehet szárazföldön folytassuk a kalandozást. Öröm az ürömben, hogy rajtunk kívül még más is hasonló cípőbe kellett beletuszkolja a lábát, így nem várt baráti társaságnak örvendhetünk eme kérdéses időkben. Jelenleg két német kerekes kolégával, egy maláj és egy olasz stoppos-hátizsákos lánnyal kiegészülve alkotunk ideiglenes kolóniát egy felajánlott ingyenes szálláson, ahol főzéssel és sztorizgatással tesszük kellemesebbé a kényszerpihenőt.

Veszteglők

Hogy a hídon, ami egyben a határt is jelenti, mikor kelhetünk át, senki sem tudja. Mi viszont hittel és bizalommal nézünk a jövőbe, mert vannak helyzetek, amikor ez minden, amit az ember tehet…

Pedig milyen egyszerűnek tűnik

Szeretettel, Szalag                                                                                                                                                         Moreh, látható közelségben Myanmarhoz,   2016.06.05.